Amint kilépett a teraszra a hajnali napfény szinte megvakította. Hihetetlen, gondolta, hogy még csak hajnali öt óra van és már azon kell gondolkozni, hogy igaz legyen a mondás, ki korán kel aranyat lel. Dehát már ötkor? Bezzeg télen hétkor még vaksötétben pakolnak ki a favágók terepjáróikból és morogva próbálják feléleszteni az előző nap otthagyott parázsmaradványokat a rakodó szélén levő tűzrakóhelyen.

Az erdész gondolataiba mélyedt miközben az eget pásztázta valami felhőfoszlányt keresve, de hiába volt az igyekezet. Az eső hetek óta elkerülte a területet és már a növényzet is jelezte a csapadékhiányt. A kőrisek hársak juharok kezdték leveleiket barnítani és próbáltak megszabadulni tőlük, így védekezve az elszáradástól.

Az erdész végiggondolta napi teendőit és eldöntötte, hogy ma először a kiszáradófélben levő dagonyákat tölti fel vízzel, és csak utána áll neki a jövő évi favágások jelölésének.

Kissé álmosan támasztotta a terasz korlátját, a tegnapi este hosszúra nyúlt. Az egyik vadászbérlő boldogan hívta fel tíz óra körül, hogy egy szép vadkant lőtt a szóróján és be kellene vinni a hűtőházba. Persze nagy örömében azt elfelejtette megemlíteni, hogy a vad elment, és még keresni kell, de az erdész mivel már gyakorlott volt, ilyenkor mindig vitte magával kis tacskóját, úgy hogy a keresés nem tartott sokáig, a kutya szaglása most is megbízhatóan működött, de mire mindent elrendezett, éjfélt ütött az óra, és ezért lett rövid az éjszaka.

Mivel még volt ideje, úgy gondolta megnézi a híreket, kíváncsi volt az esti meccs végeredményére, de a telefoncsörgés keresztbe húzta számításait.

A kijelzőn megjelent szám nem volt ismerős, felvette és beleszólt. – Igen tessék.

A vonal másik végén egy ideges feszült hangú férfi jelentkezett be. – Ön az erdész úr? – Igen. – De jó, hogy felvette. Pásztor Imre vagyok, tavaly ősszel vettem öntől fát kint az erdőn biztos emlékszik rám, de most nem is ez a fontos. Tudja én reggelente mindig itt futok a Budakeszi út mellett, és most találtam egy vadállatot az egyik kerítéshez beszorulva. Én úgy megijedtem nem tudtam mitévő legyek, aztán eszembe jutott az ön száma hátha tud segíteni. Kicsit arrébb jöttem de még most is alig kapok levegőt. – Hebegte izgatottan a futó. –Nagyon jó hogy felhívott, segíteni fogok, de előbb nyugodjon meg és válaszoljon a kérdésemre. –Az erdész lassan kimérten beszélt evvel próbálta higgadtságra bírni beszélgetőpartnerét. –Milyen vadállatot talált? Felismeri? –Én én nem értek hozzá, és nem merek közel menni. Az ember hangján hallani lehetett, hogy még mindig feszült volt.

–Rendben van, nyugodjon meg már indulok is, figyelje a terepjárót pár perc múlva ott leszek. Az erdész felöltözött, kivett a fegyverszekrényből egy 022-es kispuskát , és töltényeket. — Remélem, hogy nem lesz rá szükség, gondolta. Kiment az udvarra, elsétált a kennelig, ahol kutyája már két lábra állva várta,és szűkölve jelezte, hogy nem szeretne itthon maradni. – Most nem jöhetsz, csak útban lennél, majd később viszlek, maradj nyugton. A kutya sértődötten megfordult, és bevackolt a házába, hogy a vadász lássa mennyire szomorkodik. – Jól van majd kiengesztellek, de most mennem kell.

Az autóban még megnézte a felszerelést, kötél háló kés fogó minden megvolt, indulhatott. A reggeli napfény bevillogott a fák lombja között az útra, homályos fényjátékot csalva a szélvédőre.

Miután ráfordult a Budakeszi útra nemsokára meglátott a járdán egy vézna alacsony figurát, aki feléje integetett. Az illető futódresszben volt, és kissé már megnyugodva állt egy fa tövében. Mellé ért az autóval kiszállt és meglátta a kerítés alá csúszott állatot. Egy szép őzbak volt, az agancsa a drótkerítésbe volt beékelve a teste pedig már félig a kerítés alá volt beszorulva a drót és a járda közé. Az erdész letérdelt az állat mellé, és látta, hogy rossz állapotban volt. A drót alja már kissé belevágott az oldalába egy kevés szőrt kitépve onnan, némi vért kicsorgatva az aszfaltra. Az őz a lábait próbálta emelgetni, de láthatóan már utolsó erőtartalékait használta el. A szemében még látta a fényt de már opálosan csillogott a reggeli napsütésben. Biztosan már egy jó ideje szenvedhetett ebben a helyzetben, gyorsan kell cselekedni, ez a legfontosabb. Felállt odament az emberhez, a vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. – Figyeljen ide az Őz már nagyon rossz bőrben van segíteni kell rajta, de egyedül nem tudom megmenteni, kell maga is hozzá. Az ember megremegett a szavak hallatára,erősen rázni kezdte a fejét,láthatóan nem akart kötélnek állni,sikoltva mondta.- Nem nem én nem vagyok képes rá hívjon valaki mást, én csak egy statisztikus vagyok, tőlem ne várjon ilyet, nekem ez nem megy. – De menni fog. A vadász eldöntötte, hogy mindenáron rábírja a kis embert a segítésre. – Nincs idő mást hívni a sors nekünk adta ezt a feladatot, nem menekülhetünk előle. Nézzen a szemembe, meg tudja csinálni, szedje össze magát, majd én mondom mit csináljon. A kis ember kényszeredetten bólogatott de látszott rajta nagyon tart a következő percektől. A vadász odakísérte az Őzhöz és magyarázni kezdett.

– Most én lehajolok és felfeszítem a drótot maga pedig megfogja az állat hátát és kihúzza addig amíg nem szólok. Kezdhetjük? – Igen mondta elhaló hangon a futó. A vadász lehajolt és nagy nehezen feszített felfelé pár centit a dróton és miközben tartotta, rászólt hangosan az emberre. – Most húzza gyorsan szólok, hogy meddig. A kis ember minden erejét összeszedve segített,de az őz alig mozdult. – Még húzza ,szedje össze magát, – ösztökélte a vadász társát ,és végre sikerült megmozdítani az állatot. – Jó lesz ennyi elég, mondta, látva hogy már csak az őz lába van a kerítésen belül. – Ügyes volt, most álljon hátrább a többi már az én dolgom. A vadász kivett a farzsebéből egy fogót kivágta a drótot az őz fejénél, kiszabadította az agancsát és miután ezzel végzett az állatot elhúzta a kerítéstől, és fekve hagyta a járdán. Hátralépett, megállt társa mellett aki láthatóan egész testében remegett. Most már őt is kezdte átjárni a feszültség mivel tudta a következő pár perc fog dönteni az őz sorsáról. Ha nem áll fel rövidesen, akkor megsérült a gerince és menthetetlen lesz. Az állat próbálkozott, emelgette a fejét, mozgatta lábait, de fekve maradt. Teltek a másodpercek, az izgalom a tetőfokára hágott az erdész felnézett az égre mintha onnan várna segítséget, de ahogy egyre több idő telt el kezdett elszállni a remény, és aztán átváltott valami méla szomorúságba. A két férfi lemondóan egymásra nézett, az erdész csüggedten lehajtotta a fejét, de hirtelen szinte varázsütésre az őz felpattant és két gyors szökelléssel az út másik oldalán termett, az erdő szélén még megvillantotta fehér farát, és eltűnt a sűrű bokrok között. Láthatóan megúszta a balesetet, és a sokkon kívül más baj nem érte. Az idilli pillanatot a kisember telefoncsörgése szakította félbe. –Igen drágám én vagyok képzeld az erdész úrral megmentettük egy őz életét, egyszerűen hihetetlen én segítettem még meg is dicsért, hogy milyen ügyes voltam. Még most is alig kapok levegőt. Ilyen napom még nem volt sohasem fogom elfelejteni. Nem semmi bajom, csak még remegek. Az erdész miközben az autóba ült, még elmosolyodott a bajsza alatt, odaintett a kisembernek és visszaindult az erdészházhoz.

Ahogy a kertkaput kinyitotta kutyája szaladt feléje és hevesen szagolni kezdte a gazda nadrágszárát, a friss őzszagtól elbódulva. – Na téged meg ki engedett ki? Ment tovább a teraszhoz és már érezte is a friss kávé illatát. A ház asszonya már a konyhában tevékenykedett, és férjét meglátva, elmosolyodott. – Mi történt már megint hajnalok hajnalán? A kutya ébresztett fel a nyüszögésével. Miért nem vitted magaddal? – Csak egy átlagos nap drágám, ha akarod a kávé mellett elmesélem.